Mi ezekért a visszajelzésekért dolgozunk!
Pénteken életem első sziklamászásán vettem részt egy kimerítő önismereti tréninget követően a Tarka Erdő Családok és Gyermekek Fejlődéséért és Támogatásáért Egyesület szervezésében.
Fizikailag és pszichikailag is igen fáradt voltam.
Na ezzel nem mentegetni akarom magamat előre is, hogy a táv felénél visszafordultam.
Amit viszont addig megéltem, az igen szép lezárása volt az önismereti tréningnek. Miért is fordultam vissza? Kézenfekvő lenne a válasz: fizikailag voltam fáradt.
Nem! Ez önbecsapás lenne, szőnyeg alá söprés!
Erőm még lett volna, ha fejben összerakom magamat. S ezt volt érdekes megélni: elbizonytalanodtam, ami igencsak összezavart engem, s ez vitte el minden fizikai erőmet. És kiben bizonytalanodtam el?
Magamban!
És valójában a tanulság számomra itt következik: magam akartam megoldani egy olyan helyzetet, amiben valójában ketten voltunk. A kötelem biztosítását ugyanis egy profi alpinista és hegymászó végezte.
Miért is akarok mindent mindig magam megoldani? Mikor látom meg, veszem tudomásul, hogy a kötél végén ott a segítség? Miért nem veszem tudomásul, hogy van segítség?! – Jelen esetben ő feszítette a kötelet, ő engedett rajta, azaz ő adta számomra a mozgásteret és ezzel adott instrukciókat.
